A torinói ló című filmjével Tarr Béla elnyerte a Berlinale zsűrijének nagydíját. A rendezővel a magyarországi politikáról, és filmek nélküli jövőjéről beszélgettünk.

Az interjú eredeti szövege a Der Tagesspiegel honlapján.

- Őszintén szólva azért vagyok itt, hogy elmondjam önnek: nem hagyhatja abba a filmezést.

- (nevet) Úgy gondolom, már mindent elmondtam a filmjeimben, amit csak tudok. Azt szeretné, hogy ismételjem magam, vagy a saját stílusom másolatait készítsem?

- És ha legközelebb egyszerűen nem egy Tarr Béla-filmet rendezne?

- (nevet) Lehetetlen. Meglátjuk, mi lesz. 55 éves vagyok – túl öreg ahhoz, hogy új életet kezdjek, de túl fiatal a nyugdíjhoz. Szabad ember vagyok. De sajnos már nem egy szabad országból. Magyarország húsz évig szabad volt, ami boldogító állapot, de ennek most megint vége. Egy rossz déjavum van.

- Mit tesz ön Orbán Viktor nemzeti-jobboldali kultúrpolitikájával szemben?

- Mi, magyar művészek tiltakozunk ellene. Nemrégiben Schiff András zongoraművész tett közzé egy nyilatkozatot a kormány, és annak rasszista uszításai ellen. Ezt aláírta Fischer Ádám karmester, Heller Ágnes filozófus, Konrád György író, Jancsó Miklós filmrendező-kollégám, és én. Egy másik tiltakozólevelet, amely a munkakörülményeink tönkretétele ellen szólal fel, kilenc rendezőtársammal együtt írtunk. Ezt 40 külföldi kolléga támogatta az aláírásával, köztük Andrzej Wajda, Theo Angelopoulos, Aki Kaurismäki, Jim Jarmusch és Gus van Sant.

- Hogyan változott meg a kulturális klíma Magyarországon?

- Pontosan az történik nálunk, amit Németországban Kulturkampf-nak neveznek. A kormány gyűlöli az értelmiséget, mert az liberális és ellenzéki, és ezért hazaárulónak neveznek minket. Heller Ágnest még azzal is megvádolták, hogy pénzt lopott az államtól. Pedig 81 éves, és azt sem tudja, mi a pénz!

- És hogyan akadályozzák önöket, filmrendezőket a munkában?

- A kormány minden támogatás leállított. A producerek fele tönkrement, mozik zárnak be, nekem is három produkciós tervemet jegelték, pedig a pénzügyi partnereimmel már mindent előkészítettünk. De az állami támogatási nyilatkozat ma annyit ér, mint egy darab WC papír. Pedig volt egy jó támogatási rendszerünk, ami még talán a németnél is jobb volt: az alapítvány kuratóriumát a szakma választotta meg demokratikus úton. Most meg van egy kormánybiztosunk, egyfajta cenzor, aki önhatalmúlag dönt.

- Valahogy emlékeztet ez A torinói ló-ban a szomszéd monológjára, ami megtöri a pusztaság csendjét: "Jönnek, és lerombolják a világot".

- Ha belegondol az ember, hogy ezt a szerzőtársam, Krasznahorkai László a ’90-es évek végén írta… Azt hittük, fikció. Mostanra kordokumentum lett.

- Hogyan tudta elérni, hogy a film első beállításában, ahol a lovaskocsi hosszan halad egy dűlőúton, egyáltalán nem billeg a kamera?

- Nagyon egyszerű. Egy párhuzamos úton haladt egy teherautó, amire egy kránt szereltünk, azon pedig egy olyan steadycam tompította a rázkódásokat, amit egy joystickkal és egy monitorral irányítottunk. Előfordult, hogy a kamera mindössze 20 centire volt a földtől. A nyitójelenet egyébként 6 percig tart, pontosan olyan hosszú, mint a Sátántangó-ban.

- És hogyan találták meg a lovat, az apa és lánya mellett a film harmadik főszereplőjét?

- A magyar alföldön, egy cigány lóvásáron, vasárnap reggel. Megláttam ezt a fiatal kancát (hét éves mindössze), és a szomorú szemeit, és tudtam, hogy ez az én lovam. Csakhogy éppen az orrunk előtt adták el, úgyhogy kifizettük a vásárlónak az ár dupláját. Pedig még papírjai sem voltak a lónak!

- Nagyon megható az a pillantás, ahogy a férfi leveszi a haldokló állat fejéről a lószerszámot.

- Számomra is. Három napig töprengtem rajta, hogyan ábrázoljam a ló halálát anélkül, hogy szentimentális lenne, vagy a nézőből érzelmeket akarna kicsikarni. Előbb dolgozni nem tud, aztán enni, végül inni se. Először arra gondoltunk, hogy a földön fekve mutatjuk, de az nem lett volna jó. Aztán arra jutottam, hogy meztelenítsük le.

- Megkérdezhetem, hol él Magyarországon? Egy budapesti bérház nagy lakásában tudom elképzelni.

- Teljes tévedés! Egyszer laktam egy nagy, nyugalmas lakásban, még 1989/90-ben, a berlini DAAD művészösztöndíj keretében. Innen már nem is akartam visszamenni az én 76 négyzetméteres, Budapest-belvárosi lakásomba. Találtam vidéken egy nagyon régi épületet - valaha fogadó volt -, és felújítottam. Azóta ott élek. Még egy lóistálló is van az udvarban.

- Már akkoriban is gondolt A torinói ló-ra?

- Igen. Krasznahorkai László a ’80-as évek közepén tett először kíváncsivá Nietzsche történetével, aki Torinóban megölelt egy megvert lovat. Aztán akkor tértünk vissza rá legközelebb, amikor A londoni férfi forgatásán egy év kényszerszünetet tartottunk. A francia coproducer, Humbert Balsan meghalt, és minden szerződésen, ami az én viszonyomat tisztázta a produkcióhoz, az ő neve szerepelt. Úgyhogy a bankok leállították a projektet. Szörnyű volt az az év.

- Visszatérve a munkája elé gördített akadályokra: eljátszik a gondolattal, hogy teljesen külföldre távozik?

- Magyar vagyok. Ez a kormány épp új alkotmányt fogalmaz, és húsz évre akar berendezkedni. Mégis nekik kell menniük. Nem nekem.

riporter: Jan Schulz-Ojala | magyar fordítás: Gyárfás Dóra