Kaptam egy zseniális olvasói levelet a Mint hal a vízben (La Vida de los Peces) című filmről írt kritikámra.
Kedves "Varga Ferenc"!
Tegnap este megnéztem a La Vida de los Peces című filmet, mert a spanyoltanárom ezt adta fel leckének.
Semmit nem tudtam róla, nem is olvastam el semmit, egyszerűen csak megnéztem.
Amikor aztán nyolcvan szenvedéssel teli perc után vége lett a filmnek, gondoltam, utánanézek, mégis mi ez. Így akadtam rá az Ön "kritikájára".
Régi olvasója vagyok, voltak már korábbi húzásai is, amit nehezen értetettem meg (gondolok itt például az Itt vagyok című "film" iránti rajonására), de ez most mindenen túltett.
Ilyen dagályos, közhelyes, melodramatikus, délutáni tévésorozatba illő szart lenyűgözőnek, döbbenetesnek, tökéletesnek nevezni, na az a döbbenetes, kedves Ferenc. Ön milyen szer hatása alatt nézte meg ezt a filmet és írta ezt a fércművet?
Esetleg elismerem, hogy a film elején néhány baráti beszélgetés még hiteles és jó, amint azonban bejön az érzelmi szál, az egész éppen olyanná válik, amit fentebb írtam fel.
És a legfurcsább, hogy ezt ön is érzi, de ezt mellékes körülménynek tünteti fel: mégis hogyan lehet komolyan venni egy olyan filmet, ami kapcsolatokról és érzésekről szól, és kétpercenként felcsendül valami iszonyatos műanyag-sigur ros borzalom? Hogyan, teszem fel a kérdést ismét?
Ennél hiteltelenebb, irreálisabb és nevetségesebb már csak az Ön által csúcspontként kiemelt befejezés.
Kedves Ferenc! Azt javaslom, menjen ki a szabadba, töltsön egy kis időt barátaival, szeretteivel, éljen át igazi érzéseket. Akkor semmi szüksége nem lesz arra, hogy délutáni brazil tévésorozatokból szerezze be a tubusos érzelmeket, szirup formájában.
Maradok tisztelettel
Csákvári János
