Az idei, kurtított kiadású lehet az utolsó az 1965 óta megrendezett hagyományos magyar filmszemlék sorában, a létrehozandó Nemzeti Filmalap ugyanis iparági pletykák szerint már más típusú fesztiválban gondolkodik. Az utóbbi évek gyakorlatát követve idén ismét versenyeznek olyan filmek, melyek már megjárták a mozikat, de láthatunk vadonatúj alkotásokat is. Íme egy szubjektív, nosztalgiával és lelkesedéssel vegyes szemle-ajánló, pár nappal azután, hogy a jóslatnak megfelelően a Skynet átvette az irányítást.
A 42. Magyar Filmszemle katalógusának beköszöntőjében Durst György producer, a - lassan néhai - Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) egyik kurátora a régi, Pécsen megrendezett filmszemlék hangulatára emlékezve bevallja, hogy bizony nemcsak meghatározó filmélményeket és barátságokat, de fontos szakmai kapcsolatokat is szerzett a baranyai mustrákon. Nem titok, hogy egy sikeres producer működéséhez elengedhetetlen egy szövevényes kapcsolatháló kiépítése (és itt nem a körbeszámlázásra gondolunk), egy kis ország törékeny és belterjes filmiparát ugyanis sokszor kölcsönös szívességek és becsületszavak tartják életben, ami megnehezítheti a tisztánlátást és elszámoltathatóságot, pláne akkor, ha a rendszert demokratikusan, önkormányzati módon (lásd: MMKA) próbálják meg igazgatni. A szakmai szereplők önigazgatásának Andrew Vajna és új modellje most véget vet, a filmgyártásra és forgalmazásra szánt közpénzeket ezentúl ugyanis egy hollywoodi filmstúdióra emlékeztető felépítésű szervezet osztja ki, ami önmagában nem feltétlenül jelent bajt, hiszen a demokratikus elveket nem lehet mindig a legalsóbb szintekre delegálni, még olyan időkben sem, amikor a legmagasabb szinten tevékenykedő szereplők demokratikus elkötelezettségből példát mutathatnának a lentieknek. Nem kell azonban napi három híradót megnézni ahhoz, hogy tudjuk: Magyarországon jelenleg nem a felelősségteljes önkormányzás a leginkább követett viselkedésforma, ezért aztán sok vitát és energiát megspórolhatunk azzal, ha nem is teszünk úgy, mintha a magyar filmfinanszírozási rendszer demokratikus, a benne ügyködő szereplők pedig kivétel nélkül szolidárisak és átvilágíthatóak volnának. Pár rohadt alma könnyedén megfertőzheti a filmipar közös érdekek által egybefont kosarát - legyen szó akár kezdetleges önkormányzatiságról, akár szakmainak színlelt kézivezérlésről.
Mielőtt belevetnénk magunkat az idei filmszemle kínálatának elemzésébe, sok sikert kívánunk Vajnának és Alapjának, látszólag minden adott ahhoz ugyanis, hogy elérjék céljukat: évi 8-10 olyan film gyártását, melyek itthon profitot, külföldön elismerést hoznak. Vannak tehetséges filmesek, a szervízmunkákon edzett stábok készenlétben állnak, jelen tudásunk szerint évi két milliárd forintot lehet eltapsolni, személy szerint Vajna pedig Rambóval és Dobó Katával a háta mögött a köznép szemében nagyobb filmes tekintélynek számít, mint Tarr Béla a maga lovával és bálnájával. Hogy a tehenekről ne is beszéljünk. A hollywoodi hazánkfia mellett szól továbbá az a népi bölcsesség, miszerint tehetős embert nem lehet megvesztegetni (az emlékezetes "inkább maradjanak kormányon a szocik, mert ők már legalább összelopták magukat" mintájára), és az a képessége, hogy vakuizgató amerikai sztárokat terelgessen egy belvárosi vörös szőnyegre. Nem célunk letörni az Alap rajongóinak lelkesedését, de ilyenkor merül fel a kérdés, hogy sikeressé teszi-e az embert, ha sikeres emberek társaságában mutatkozik (Vajon Charlie Sheen jobban dug, mióta pornósztárokkal él?), illetve hogy Vajna miért nincsen Los Angelesben, amikor az Álomgyár történelme egyik legnagyobb kihívásával, a tartalmi kiüresedéssel néz farkasszemet? Felmerül továbbá, hogy miért nézőszámban mérjük egy magyar film sikerét, amikor az esetleges profit nem a közösbe vándorol vissza, hanem a gyártó és a forgalmazó zsebébe? Adófizetői szemszögből vizsgálva egyedül az a fontos, hogy a producer a visszafizetendő támogatást visszautalja, nézői szemmel azonban az, hogy vagy sikeresen kikapcsolódjunk, vagy valami maradandót kapjunk a képünkbe. Hosszú távon valószínűleg nem sokat számít, hogy egy szürke csütörtök estén Rudolf Péter vagy Chevy Chase feledteti-e el velem az aznapi szenvedéseimet, az azonban nem mindegy, hogy az Avatar vagy a Sátántangó útmutatásai alapján szeretném megérteni a világ működését. Lehet okoskodni és egyensúlyozni, célokat kitűzni és kategóriákat alkotni, az igazságos pénzosztásra azonban addig nincsen esély, amíg a legalapvetőbb fogalmakat (siker, profit, elismerés, eredmény, bukta, ráfizetés, lopás, stb.) nem sikerül mindenki (nézők, adófizetők, gyártók, művészek, stb.) számára egyaránt világosan definiálni. Végezetül - ha már Durst Györggyel, a Balázs Béla Stúdió egykori tagjával és a Duna Műhely egykori vezetőjével kezdődött ez a csapongó értekezés - emlékeztessük a döntéshozó szivarokat arra, hogy a kísérletezés és tehetséggondozás elsődleges terepe a filmes műhelyekben folyó munka, melyet az új koncepció nem támogat, valamint hogy a kisjátékfilm nem tévés műfaj, mert az alkotó csak akkor fog tanulni hibáiból, ha vásznon látja a kész filmet.
Kacatok vonzásában
A nagy szakmázás és lelkizés után lássuk, mit bocsátott ki magából a magyar filmgyártás Karkun-verme az utóbbi - durván - egy évben. Kezdetnek rögtön érdemes kiemelni a beszédes című nyitófilmet, Nemes Gyula Negatív magyar filmtörténet című dokumentumfilmjét, melyben ismert magyar rendezők és forgatókönyvírók soha el nem készült filmterveikről beszélnek. Szokatlan téma, de legalább költséghatékony megoldás, és rímel Sántha László Belső mozi című nyolcvanas évekbeli dokujára, ahol újsághírdetésre jelentkezett emberek mesélnek legmeghatározóbb filmélményeikről. Nem kizárt, hogy a következő években könnyű lesz olyan filmesbe botlani, aki csak szóban tudja prezentálni munkásságát - igaz, ez eddig sem volt nehéz.
Szintén a magyar filmgyártás állapotára reflektál Tóth Barnabás és Simonyi Balázs rövidje, a (terep)SZEMLE 2 címet viselő folytatásfilm. Az első részben egy megszállott rendező keresett helyszínt világfájdalmas pusztatragédiájához, amit "nyugaton majd beszopnak", és most is hasonló a koncepció, valami azonban megváltozhatott. A versenyben lévő rövidfilmekről minden évben élénk vita folyik. Egyesek csak ezt a válogatást nézik, mert új tehetségeket kutatnak, mások nem győznek panaszkodni az alacsony színvonal és az üzenet hiánya miatt. Aki rövideket néz, jellemzően túl sokat vár tőlük, és helyesen cselekszik, mert egy alulértékelt műfajnak jót tesz az évenként egyszeri kiemelt figyelem. Azok közül, akik a korábbi szemléken rászolgáltak, idén versenyben van Simonyi Balázs (Finale), Politzer Péter (Kilenc vágás), Igor és Ivan Buharov (Kormányeltörésben), Reisz Gábor (Külalak), Erdélyi Dániel (Magasfeszültség), Schwechtje Mihály (Porcukor), Zomborácz Virág (Valami kék), Felméri Cecília (Végtelen percek) és Béres Dániel (Waiting). Érdekes lehet továbbá a Cannes-ba is meghívott Csicska, Till Attila rendezése, valamint a díszlettervező Ágh Márton (A kutyákat elengedtem), a koreográfus Szabó Réka (Árnyékfilm), és az operatőr Csukás Sándor (Születésnap) direktori teljesítménye. Meg persze az összes többi. Ezért nem is érdemes több filmet kiemelni egy szekcióból sem. Bármelyik lehet zseniális.
A május 5-én kezdődő 42. Magyar Filmszemle a korábbiakhoz hasonlóan arról szól, hogy mindenkinek, aki kész filmet tett le az asztalra, meg kell adni a bemutatkozás lehetőségét - versenyben vagy azon kívül. Ezért hívják szemlének, és a nézők ezért járnak szemlézni, válogatni, esetenként véletlenszerűen beülni egy filmre. Olyan, mint egy bolhapiac, ahol sokszor szellemi hajléktalanok árulják portékájukat, amit találtak, loptak vagy összeeszkábáltak, de nem szégyellik, hanem beállnak a pult mögé, arcukat adják hozzá. Talán a mostani lesz az utolsó ilyen szemle, az utolsó országos bolhapiac, ahol találkozni lehet a szellemi őstermelőkkel. Az idén elföldelt filmtámogatási rendszer sok embert felemelt és sokat megnyomorított, sok nagyszerű filmet adott nekünk és sokat vont meg tőlünk, de legalább életben tartott valami reményt, aminek hiányában nem nevezett volna ilyen-olyan filmjével boldog-boldogtalan az idei szemlére. Most érdemes körülnézni, mert jövőre talán már csak a büszke győztesekkel találkozhatunk, az életvitelszerű filmkészítés áldozataival nem.
Illusztráció: Tóth Barnabás a (terep)SZEMLE 2 című filmben.
