Végre nem csak az a rohadt mécses! És az is király, hogy a végén azt írják ki, hogy l'ultime film de Béla Tarr".

Egy haverom érdeklődött a film producerénél, hogy milyen lesz A torinói ló plakátja, és a fickó ezt küldte neki:

Tényleg nem értem, hogy a perfekcionista Tarr Béla hogy engedheti, hogy ilyen igénytelenséggel reklámozzák a filmjét. Apropó Tarr Béla és a dilettantizmus.

Mentünk tavaly előtt riportozni a Látogatás című Gryllus Dorka-film forgatására. Asszem nem ért rá a fotós és ezért én kattingattam, sztem nem lettek olyan szörnyűek a képek, írtam hozzájuk vicceskedő képalákat is, úgy éreztem egy normális riportot hoztunk össze Borival.

Erre másnap ezt a levelet kaptam egy Nyerges Tamás nevű ürgétől, akiről aztán kiderítettem, hogy többek között Sátántangó steadicam operatőre volt.

"Döbbentem néztem a filmcikk mellett megjelentetett "képeket" a forgatásról. Még jobban megdöbbentem amikor elolvastam a képekhez fűzött szövegeket.

A fényképeket készítő Úr (direkt nem hívom fényképésznek, vagy fotósnak) enyhén szólva pocsék munkát végzett. (Nem is hívnám munkának.) Vajon hivatásos? Még amatőrnek sem nevezném!

Még egy első osztályos kisiskolás gyermek is jobb fényképeket tudott volna készíteni! Legalább a filmművészetet, a külföldi és a hazai művészeket tisztelné meg annyira, hogy ilyenek nem ad ki a kezéből.

Gondolom a képek alatti magyarázó szöveg is a képeket gyártó Úrtól származik. A kiscsoportos óvodásoknak IS !! már kifinomultabb szókincsük és kifejezésmódjuk van.

Mindennek a tetejébe, ez a kis "remekmű" főoldalon jelent meg.

Csak néhány százezer ember látta és olvasta !

Ennyit a kultúráról.

Tisztelettel: Nyerges Tamás"

A torinói ló című filmjével Tarr Béla elnyerte a Berlinale zsűrijének nagydíját. A rendezővel a magyarországi politikáról, és filmek nélküli jövőjéről beszélgettünk.

Az interjú eredeti szövege a Der Tagesspiegel honlapján.

- Őszintén szólva azért vagyok itt, hogy elmondjam önnek: nem hagyhatja abba a filmezést.

- (nevet) Úgy gondolom, már mindent elmondtam a filmjeimben, amit csak tudok. Azt szeretné, hogy ismételjem magam, vagy a saját stílusom másolatait készítsem?

- És ha legközelebb egyszerűen nem egy Tarr Béla-filmet rendezne?

- (nevet) Lehetetlen. Meglátjuk, mi lesz. 55 éves vagyok – túl öreg ahhoz, hogy új életet kezdjek, de túl fiatal a nyugdíjhoz. Szabad ember vagyok. De sajnos már nem egy szabad országból. Magyarország húsz évig szabad volt, ami boldogító állapot, de ennek most megint vége. Egy rossz déjavum van.

- Mit tesz ön Orbán Viktor nemzeti-jobboldali kultúrpolitikájával szemben?

- Mi, magyar művészek tiltakozunk ellene. Nemrégiben Schiff András zongoraművész tett közzé egy nyilatkozatot a kormány, és annak rasszista uszításai ellen. Ezt aláírta Fischer Ádám karmester, Heller Ágnes filozófus, Konrád György író, Jancsó Miklós filmrendező-kollégám, és én. Egy másik tiltakozólevelet, amely a munkakörülményeink tönkretétele ellen szólal fel, kilenc rendezőtársammal együtt írtunk. Ezt 40 külföldi kolléga támogatta az aláírásával, köztük Andrzej Wajda, Theo Angelopoulos, Aki Kaurismäki, Jim Jarmusch és Gus van Sant.

- Hogyan változott meg a kulturális klíma Magyarországon?

- Pontosan az történik nálunk, amit Németországban Kulturkampf-nak neveznek. A kormány gyűlöli az értelmiséget, mert az liberális és ellenzéki, és ezért hazaárulónak neveznek minket. Heller Ágnest még azzal is megvádolták, hogy pénzt lopott az államtól. Pedig 81 éves, és azt sem tudja, mi a pénz!

- És hogyan akadályozzák önöket, filmrendezőket a munkában?

- A kormány minden támogatás leállított. A producerek fele tönkrement, mozik zárnak be, nekem is három produkciós tervemet jegelték, pedig a pénzügyi partnereimmel már mindent előkészítettünk. De az állami támogatási nyilatkozat ma annyit ér, mint egy darab WC papír. Pedig volt egy jó támogatási rendszerünk, ami még talán a németnél is jobb volt: az alapítvány kuratóriumát a szakma választotta meg demokratikus úton. Most meg van egy kormánybiztosunk, egyfajta cenzor, aki önhatalmúlag dönt.

- Valahogy emlékeztet ez A torinói ló-ban a szomszéd monológjára, ami megtöri a pusztaság csendjét: "Jönnek, és lerombolják a világot".

- Ha belegondol az ember, hogy ezt a szerzőtársam, Krasznahorkai László a ’90-es évek végén írta… Azt hittük, fikció. Mostanra kordokumentum lett.

- Hogyan tudta elérni, hogy a film első beállításában, ahol a lovaskocsi hosszan halad egy dűlőúton, egyáltalán nem billeg a kamera?

- Nagyon egyszerű. Egy párhuzamos úton haladt egy teherautó, amire egy kránt szereltünk, azon pedig egy olyan steadycam tompította a rázkódásokat, amit egy joystickkal és egy monitorral irányítottunk. Előfordult, hogy a kamera mindössze 20 centire volt a földtől. A nyitójelenet egyébként 6 percig tart, pontosan olyan hosszú, mint a Sátántangó-ban.

- És hogyan találták meg a lovat, az apa és lánya mellett a film harmadik főszereplőjét?

- A magyar alföldön, egy cigány lóvásáron, vasárnap reggel. Megláttam ezt a fiatal kancát (hét éves mindössze), és a szomorú szemeit, és tudtam, hogy ez az én lovam. Csakhogy éppen az orrunk előtt adták el, úgyhogy kifizettük a vásárlónak az ár dupláját. Pedig még papírjai sem voltak a lónak!

- Nagyon megható az a pillantás, ahogy a férfi leveszi a haldokló állat fejéről a lószerszámot.

- Számomra is. Három napig töprengtem rajta, hogyan ábrázoljam a ló halálát anélkül, hogy szentimentális lenne, vagy a nézőből érzelmeket akarna kicsikarni. Előbb dolgozni nem tud, aztán enni, végül inni se. Először arra gondoltunk, hogy a földön fekve mutatjuk, de az nem lett volna jó. Aztán arra jutottam, hogy meztelenítsük le.

- Megkérdezhetem, hol él Magyarországon? Egy budapesti bérház nagy lakásában tudom elképzelni.

- Teljes tévedés! Egyszer laktam egy nagy, nyugalmas lakásban, még 1989/90-ben, a berlini DAAD művészösztöndíj keretében. Innen már nem is akartam visszamenni az én 76 négyzetméteres, Budapest-belvárosi lakásomba. Találtam vidéken egy nagyon régi épületet - valaha fogadó volt -, és felújítottam. Azóta ott élek. Még egy lóistálló is van az udvarban.

- Már akkoriban is gondolt A torinói ló-ra?

- Igen. Krasznahorkai László a ’80-as évek közepén tett először kíváncsivá Nietzsche történetével, aki Torinóban megölelt egy megvert lovat. Aztán akkor tértünk vissza rá legközelebb, amikor A londoni férfi forgatásán egy év kényszerszünetet tartottunk. A francia coproducer, Humbert Balsan meghalt, és minden szerződésen, ami az én viszonyomat tisztázta a produkcióhoz, az ő neve szerepelt. Úgyhogy a bankok leállították a projektet. Szörnyű volt az az év.

- Visszatérve a munkája elé gördített akadályokra: eljátszik a gondolattal, hogy teljesen külföldre távozik?

- Magyar vagyok. Ez a kormány épp új alkotmányt fogalmaz, és húsz évre akar berendezkedni. Mégis nekik kell menniük. Nem nekem.

riporter: Jan Schulz-Ojala | magyar fordítás: Gyárfás Dóra

A Der Tagesspiegel nevű német lapban szombaton megjelent Tarr Béla-interjúra válaszul az alábbi nyilatkozatott adta ki Gulyás Balázs, A torinói ló című Ezüst Medve-díjas Tarr-filmet forgalmazó Mokép igazgatója.

"Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy Tarr Bélát továbbra is nagy művésznek, talán a legnagyobb élő magyar rendezőnek tartom. Meggyőződésem, hogy a Berlinben begyűjtött díjai nem csupán az alkotók, hanem Magyarország, a magyar kreativitás sikerei is. Talán az elsők között voltam, aki gratulált neki szombat este.

Ahelyett hogy ezen díjnak most minden magyar önfeledten örülne és büszke lenne rá, arra kényszerülünk, hogy a rendező győzelmi mámorban elhangzott könnyelmű kijelentéseit elemezgessük. A torinói ló alkotójának a berlini "der Tagesspiegel"-nek adott nyilatkozatával nem az a gond, hogy könnyelműen tette, hanem hogy egészen egyszerűen valótlanságokat tartalmaz. (Ezen a ponton érdemes azért a lap, mint médium komolysága kapcsán leszögezni, hogy a 3,5 milliós Berlinben a lap 120 ezer példányt képes értékesíteni. A Der Tagesspiegelnek az utóbbi időben nem sikerült Magyarország kapcsán bármilyen pozitívumról hírt adnia.) Egy, a nemzetközi színtéren mozgó művésznek tudnia kell, hogy szavainak súlya megsokszorozódik egy ilyen díj után.

Tarr Bélának egy nap alatt sikerült elérnie, hogy a befogadók műveit ne azok értéke, hanem politikai hovatartozása szerint ítéljék meg. Nyilatkozata nem csak önmagának (sőt, neki legkevésbé), hanem az egész filmszakmának, valamint a teljes magyar művészvilágnak okozott kárt.

"Szabad ember vagyok, de már nem egy szabad országból" - mondja Tarr Béla a Tagesspiegelnek. Ezek képtelen vádak, nem is érdemes vitatkozni velük, hiszen magunk is képtelen magyarázkodásba keverednénk. Érdemes ennek ellenére is megjegyezni, hogy ezek a képtelen vádak Magyarország ellen nem Magyarországon, és nem egy magyar újságnak nyilatkozva hangzottak el.

A "mi Bélánk" (vö.: A legényanya) szerint a kormány "Kulturkampf"-ot folytat az értelmiség ellen, mivel az liberális és ellenzéki. Érdemes ezt itt és most kikérni magamnak-magunknak. Az elmúlt huszonegy év egyik szomorú tanulsága, hogy liberális véleményvezérek szerint aki nem liberális, az már nem is lehet értelmiségi, művész meg pláne nem. Méltatlan volna egy szép hosszú felsorolással élnem. (Egyébiránt a Mesterházyk és Demszkyk országában nagyon kerülném a liberális szót még csak kiejteni is. A Kulturkampf alatt egyébként Németországban hagyományosan a Porosz Királyság, majd később a bismarck-i Német Köztársaság és a Katolikus Egyház közötti konfliktussorozatot értik, amely 1871-ben kezdődött és be is fejeződött 1878-ban. Fő tétje az egyház és az állam szétválasztása volt. Mindenki döntse el saját maga, hogy jelenleg van-e ilyen Kulturkampf hazánkban.)

"Az állami támogatásról aláírt ígéret már csak annyit ér, mint egy vécépapír"- fogalmaz Tarr. Igen, valóban. A kialakult helyzetért nagy részben felelős a Medgyessy-kormány idején a Magyar Mozgókép Közalapítvány részére beígért, de meg nem kapott támogatás, majd Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején a minisztériumi átutalások egy évnyi elmaradása. Ezt a tényszerű mondatot elfelejtette hozzátenni.

"Magyarország az elmúlt húsz évben szabad és boldog volt." Én mondjuk tudnék egy hosszabb időszakot is említeni, amikor az ország viszonyai miatt nem voltam épp boldog. Például amikor honfitársaim szemét lőtték ki az utcán politikai véleményük miatt, vagy amikor kiderült, hogy becsaptak, és csalással ragadták meg a politikai hatalmat. Nem emlékszem, hogy az úgynevezett liberális értelmiség akkor tiltakozott volna például a Tagesspiegelben.

"Most egy kormányzati igazgatót neveztek ki, aki egyfajta cenzorként önhatalmúlag hozhat döntéseket." Ez egyrészt tételesen cáfolható, hiszen a kormány (igen, a kétharmados többséggel megválasztott) fog véleményt mondani a biztos programjáról, és hozzájárul vagy nem járul hozzá ezen program végrehajtásához. Talán érdemes lenne megvárni a kritikákkal a program elkészültét, talán érdemes volna legalább egy esélyt adni, ha már a szabadelvűségről esett szó, és ha már az előző, a kommunista diktatúrában gyökerező támogatási szisztémát sikerült csődbe hajszolni.

Egészen idáig sajnáltam, hogy Béla nem szeretne több alkotással előrukkolni, buta nyilatkozata ezt az érzést is sikeresen kiölte belőlem. Kommunikációelméleti szempontból azonban van egy tanulsága az ügynek: a XXI. században egy meggondolatlan nyilatkozattal egy művész akár egész életművét saját maga zúzhatja porrá. Tudom, hogy szomorú pillanat, ámde ritka is, jól jegyezzük meg."

Gulyás Balázs, magyar értelmiségi
a MOKÉP igazgatója

---------------

Illusztráció: Gulyás Balázs és Tarr Béla. A korábban használt fotót Gulyás Balázs kérésére eltávolítottuk.