Közönségtalálkozó a New York-i filmfesztiválon.

Beszámoló itt.

"Wherever Tarr went on the sunny October Sunday he was met with well-wishers wanting to snap his photo, shake his hand or just watch him walking." - Whoa! Tarr Béla olyan New Yorkban, mint Brad Pitt Magyarországon.

Félórás beszélgetés Tarr Bélával és Jancsó Miklóssal.

Érdemes elolvasni az egész Tarr Béla-interjút a múltheti ÉS-ben, de számomra a vége volt a legérdekesebb, amiből kiderül, hogy Tarr Bélát teljesen kikészítette a Tagesspiegel-cikk körüli botrány. Itt van ez a rész:

- Azt gondolja, kibírja majd filmkészítés nélkül, azután, hogy most bejelentette, hogy ez volt az utolsó...?

- Most még nem tudom, mert a filmezés kicsit olyan, mint a drog. Majd meglátjuk, milyenek lesznek az elvonási tünetek. Ma reggel azt tudom mondani magának, hogy bánom, hogy valaha is filmet csináltam.

- Ezt nem mondhatja komolyan!

- De, komolyan mondom, most már bánom, azt is bánom, hogy a világra jöttem. Ezt a sokkot most nekem valahogy túl kell élnem. Túl kell élnem azt a felismerést, hogy a filmnek, amiről eddig azt hittem, hogy fontos, nincs is semmi jelentősége, hanem valami nagyon másnak van jelentősége. És ez engem riaszt és kétségbe ejt. Ettől teljesen üresnek érzem magam, undorom lett...

- De miért tulajdonít ennek az epizódnak ilyen nagy jelentőséget?

- Mert úgy érzem, olyan helyzetbe kerültem, amibe nem akartam soha kerülni, amitől mindig távol akartam tartani magam. Ezzel valami elveszett számomra, amit mindig fontosnak, a legfontosabbnak tartottam.

- De ennek a filmjeihez semmi köze...!

- De nyilván én is olyan vagyok, mint a nyugdíjas színésznő, aki továbbra is vágyik rá, hogy az emberek szeressék. Azt hittem, hogy most minden milyen baromi jó lesz, hogy majd mindenki örül, és az emberek egyszerűen csak moziba fognak menni, és ez olyan jó lesz. Hát ennek lőttek, ez most el van baltázva, úgyhogy el van baltázva minden. Mert amit el lehet rontani, azt mi, emberek el is rontjuk. Ebben konzekvensek vagyunk.

És ebben nem a személyes megbántottságom a fontos, hanem a filmé: hogy ugyanolyan egyszerűen és magától értetődően érintse meg az embereket, amilyen egyszerűen igyekeztünk mi megfogalmazni benne fontos dolgokat. De mindenkit, mindenkit! Hogy az emberek ne párttagkönyvvel a zsebükben nézzék. De most már, ha tetszik, ha nem, vagy az egyik oldal, vagy a másik oldal majd ott fog hőbörögni a mozi bejárata előtt ilyen vagy olyan színű zászlóval, és majd az egyik ezt mondja, a másik meg azt, és kész, ezzel el van baszva. Mert nem értik, hogy mindkettőnek csináltuk, mert embereknek csináltuk. Minden magyar embernek, ha úgy tetszik. Ez sért, ez bánt, ez kétségbe ejt. Ez zavar ebben az egész történetben, a többi nem érdekel. Mindenki beszéljen, amit akar, az már nem érdekel, az ő lelkük rajta. Az egyetlen, ami érdekel, az a film.

Riporter: Rádai Eszter

Via: ctrl-v

The Camera is a Machine
by Gus Van Sant

I have been influenced by Béla Tarr’s films and after reviewing the last three works Damnation, Satantango, and Werckmeister Harmonies, I find myself attempting to rethink film grammar and the effect industry has had on it. This is the way I see it. Cinema started as simple single-shot full-length proscenium compositions resembling theater, the only thing that it could find to reference to commercialize itself. By the next twenty years there was a new vocabulary. The close up, montage, and parallel storytelling fragmented the continuity of the previous proscenium-encased static-frame full-figure images. Separate fragments were now placed together to form meaning, the director could play with time and cinematic space. It was exciting. Was this an absolute inevitable direction or just one road cinema chose to take?

I believe these cinematic innovations complimented industry and created an Industrial Vocabulary. The director could tell you how to think about scenes by the way he played with separate pieces. He could control his characters, he could control time and story, and he could control you. Left behind were the proscenium and the static take, which were old-fashioned.

Things were modern, things were easier, like doing your laundry, there was a washing machine now that would do it for you. The modern cinema was an invention that could think for you, you didn’t have to do in anymore, like in the theater.

The Cinema of Industry has progressed into mega-industry and mega-cinema but remaining ideally the same? The cinematic vocabulary of a 2001 television show like Ally McBeal is virtually the same as Birth of a Nation’s. It is no surprise that Citizen Kane has been considered the greatest film of all time, a film about selling oneself down the river along with the copper, coal and timber while nostalgically longing for a lost Victorian era, and film vocabulary’s original beginnings, a Rosebud, that has been left behind in another century.

Béla’s stuff seems to be a successful and authentic departure, a wholly other cinema beginning over again. A cinema that needed to come from outside our Western Culture, a lost Rosebud, one of the many directions cinema might have before we sold ourselves down the river.

Béla’s creations use static full figure landscapes, as if referencing the 1800′s steam engine pulling into a station that would force audience members standing in the gallery to run for the exit so they wouldn’t get hit by the train. Somehow Béla has gotten himself back there psychically and learned things all over again as if modern cinema had never happened. An angry crowd marches down a street to burn down the hospital in Werckmeister Harmonies, a shot that lasts about five minutes. When asked after a screening why the shot of the crowd lasted for so long, Béla answered, “ because it was a long way.” The question was an honest one, why would the audience weaned on post modern industrial cinema sit and watch an angry mob for so long when they have been used to a shot that lasts only a couple of seconds, even a shot ten or fifteen seconds would be too long. But the answer, although funny, is also an honest one, it was a long enough way that to show it for five minutes it affects the way we think about the event, the mob, the march, the hospital. Not shorthanded, not as clipped as in Industrial Vocabulary, but played out lyrically and poetically, letting us in on the thoughts rather than just saying one thing like, the mob walked, rather; the mob walked, and grimaced and raised their torches, and walked in synchronized and unsynchronized steps, advanced, fell back, and when they arrived it had been a long way.

Hitchcock said in response to a question by Francois Truffaut that major stylistic film changes could happen through character, perhaps, but here is a very major change through ideas.

Béla’s works are organic and contemplative in their intentions rather than shortened and contemporary. They find themselves contemplating life in a way that is almost impossible watching an ordinary modern film. They get so much closer to the real rhythms of life that it is like seeing the birth of a new cinema. He is one of the few genuinely visionary filmmakers.

MoMA Bela Tarr Retrospective Catalogue, 2001

A torinói ló című filmjével Tarr Béla elnyerte a Berlinale zsűrijének nagydíját. A rendezővel a magyarországi politikáról, és filmek nélküli jövőjéről beszélgettünk.

Az interjú eredeti szövege a Der Tagesspiegel honlapján.

- Őszintén szólva azért vagyok itt, hogy elmondjam önnek: nem hagyhatja abba a filmezést.

- (nevet) Úgy gondolom, már mindent elmondtam a filmjeimben, amit csak tudok. Azt szeretné, hogy ismételjem magam, vagy a saját stílusom másolatait készítsem?

- És ha legközelebb egyszerűen nem egy Tarr Béla-filmet rendezne?

- (nevet) Lehetetlen. Meglátjuk, mi lesz. 55 éves vagyok – túl öreg ahhoz, hogy új életet kezdjek, de túl fiatal a nyugdíjhoz. Szabad ember vagyok. De sajnos már nem egy szabad országból. Magyarország húsz évig szabad volt, ami boldogító állapot, de ennek most megint vége. Egy rossz déjavum van.

- Mit tesz ön Orbán Viktor nemzeti-jobboldali kultúrpolitikájával szemben?

- Mi, magyar művészek tiltakozunk ellene. Nemrégiben Schiff András zongoraművész tett közzé egy nyilatkozatot a kormány, és annak rasszista uszításai ellen. Ezt aláírta Fischer Ádám karmester, Heller Ágnes filozófus, Konrád György író, Jancsó Miklós filmrendező-kollégám, és én. Egy másik tiltakozólevelet, amely a munkakörülményeink tönkretétele ellen szólal fel, kilenc rendezőtársammal együtt írtunk. Ezt 40 külföldi kolléga támogatta az aláírásával, köztük Andrzej Wajda, Theo Angelopoulos, Aki Kaurismäki, Jim Jarmusch és Gus van Sant.

- Hogyan változott meg a kulturális klíma Magyarországon?

- Pontosan az történik nálunk, amit Németországban Kulturkampf-nak neveznek. A kormány gyűlöli az értelmiséget, mert az liberális és ellenzéki, és ezért hazaárulónak neveznek minket. Heller Ágnest még azzal is megvádolták, hogy pénzt lopott az államtól. Pedig 81 éves, és azt sem tudja, mi a pénz!

- És hogyan akadályozzák önöket, filmrendezőket a munkában?

- A kormány minden támogatás leállított. A producerek fele tönkrement, mozik zárnak be, nekem is három produkciós tervemet jegelték, pedig a pénzügyi partnereimmel már mindent előkészítettünk. De az állami támogatási nyilatkozat ma annyit ér, mint egy darab WC papír. Pedig volt egy jó támogatási rendszerünk, ami még talán a németnél is jobb volt: az alapítvány kuratóriumát a szakma választotta meg demokratikus úton. Most meg van egy kormánybiztosunk, egyfajta cenzor, aki önhatalmúlag dönt.

- Valahogy emlékeztet ez A torinói ló-ban a szomszéd monológjára, ami megtöri a pusztaság csendjét: "Jönnek, és lerombolják a világot".

- Ha belegondol az ember, hogy ezt a szerzőtársam, Krasznahorkai László a ’90-es évek végén írta… Azt hittük, fikció. Mostanra kordokumentum lett.

- Hogyan tudta elérni, hogy a film első beállításában, ahol a lovaskocsi hosszan halad egy dűlőúton, egyáltalán nem billeg a kamera?

- Nagyon egyszerű. Egy párhuzamos úton haladt egy teherautó, amire egy kránt szereltünk, azon pedig egy olyan steadycam tompította a rázkódásokat, amit egy joystickkal és egy monitorral irányítottunk. Előfordult, hogy a kamera mindössze 20 centire volt a földtől. A nyitójelenet egyébként 6 percig tart, pontosan olyan hosszú, mint a Sátántangó-ban.

- És hogyan találták meg a lovat, az apa és lánya mellett a film harmadik főszereplőjét?

- A magyar alföldön, egy cigány lóvásáron, vasárnap reggel. Megláttam ezt a fiatal kancát (hét éves mindössze), és a szomorú szemeit, és tudtam, hogy ez az én lovam. Csakhogy éppen az orrunk előtt adták el, úgyhogy kifizettük a vásárlónak az ár dupláját. Pedig még papírjai sem voltak a lónak!

- Nagyon megható az a pillantás, ahogy a férfi leveszi a haldokló állat fejéről a lószerszámot.

- Számomra is. Három napig töprengtem rajta, hogyan ábrázoljam a ló halálát anélkül, hogy szentimentális lenne, vagy a nézőből érzelmeket akarna kicsikarni. Előbb dolgozni nem tud, aztán enni, végül inni se. Először arra gondoltunk, hogy a földön fekve mutatjuk, de az nem lett volna jó. Aztán arra jutottam, hogy meztelenítsük le.

- Megkérdezhetem, hol él Magyarországon? Egy budapesti bérház nagy lakásában tudom elképzelni.

- Teljes tévedés! Egyszer laktam egy nagy, nyugalmas lakásban, még 1989/90-ben, a berlini DAAD művészösztöndíj keretében. Innen már nem is akartam visszamenni az én 76 négyzetméteres, Budapest-belvárosi lakásomba. Találtam vidéken egy nagyon régi épületet - valaha fogadó volt -, és felújítottam. Azóta ott élek. Még egy lóistálló is van az udvarban.

- Már akkoriban is gondolt A torinói ló-ra?

- Igen. Krasznahorkai László a ’80-as évek közepén tett először kíváncsivá Nietzsche történetével, aki Torinóban megölelt egy megvert lovat. Aztán akkor tértünk vissza rá legközelebb, amikor A londoni férfi forgatásán egy év kényszerszünetet tartottunk. A francia coproducer, Humbert Balsan meghalt, és minden szerződésen, ami az én viszonyomat tisztázta a produkcióhoz, az ő neve szerepelt. Úgyhogy a bankok leállították a projektet. Szörnyű volt az az év.

- Visszatérve a munkája elé gördített akadályokra: eljátszik a gondolattal, hogy teljesen külföldre távozik?

- Magyar vagyok. Ez a kormány épp új alkotmányt fogalmaz, és húsz évre akar berendezkedni. Mégis nekik kell menniük. Nem nekem.

riporter: Jan Schulz-Ojala | magyar fordítás: Gyárfás Dóra

A Der Tagesspiegel nevű német lapban szombaton megjelent Tarr Béla-interjúra válaszul az alábbi nyilatkozatott adta ki Gulyás Balázs, A torinói ló című Ezüst Medve-díjas Tarr-filmet forgalmazó Mokép igazgatója.

"Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy Tarr Bélát továbbra is nagy művésznek, talán a legnagyobb élő magyar rendezőnek tartom. Meggyőződésem, hogy a Berlinben begyűjtött díjai nem csupán az alkotók, hanem Magyarország, a magyar kreativitás sikerei is. Talán az elsők között voltam, aki gratulált neki szombat este.

Ahelyett hogy ezen díjnak most minden magyar önfeledten örülne és büszke lenne rá, arra kényszerülünk, hogy a rendező győzelmi mámorban elhangzott könnyelmű kijelentéseit elemezgessük. A torinói ló alkotójának a berlini "der Tagesspiegel"-nek adott nyilatkozatával nem az a gond, hogy könnyelműen tette, hanem hogy egészen egyszerűen valótlanságokat tartalmaz. (Ezen a ponton érdemes azért a lap, mint médium komolysága kapcsán leszögezni, hogy a 3,5 milliós Berlinben a lap 120 ezer példányt képes értékesíteni. A Der Tagesspiegelnek az utóbbi időben nem sikerült Magyarország kapcsán bármilyen pozitívumról hírt adnia.) Egy, a nemzetközi színtéren mozgó művésznek tudnia kell, hogy szavainak súlya megsokszorozódik egy ilyen díj után.

Tarr Bélának egy nap alatt sikerült elérnie, hogy a befogadók műveit ne azok értéke, hanem politikai hovatartozása szerint ítéljék meg. Nyilatkozata nem csak önmagának (sőt, neki legkevésbé), hanem az egész filmszakmának, valamint a teljes magyar művészvilágnak okozott kárt.

"Szabad ember vagyok, de már nem egy szabad országból" - mondja Tarr Béla a Tagesspiegelnek. Ezek képtelen vádak, nem is érdemes vitatkozni velük, hiszen magunk is képtelen magyarázkodásba keverednénk. Érdemes ennek ellenére is megjegyezni, hogy ezek a képtelen vádak Magyarország ellen nem Magyarországon, és nem egy magyar újságnak nyilatkozva hangzottak el.

A "mi Bélánk" (vö.: A legényanya) szerint a kormány "Kulturkampf"-ot folytat az értelmiség ellen, mivel az liberális és ellenzéki. Érdemes ezt itt és most kikérni magamnak-magunknak. Az elmúlt huszonegy év egyik szomorú tanulsága, hogy liberális véleményvezérek szerint aki nem liberális, az már nem is lehet értelmiségi, művész meg pláne nem. Méltatlan volna egy szép hosszú felsorolással élnem. (Egyébiránt a Mesterházyk és Demszkyk országában nagyon kerülném a liberális szót még csak kiejteni is. A Kulturkampf alatt egyébként Németországban hagyományosan a Porosz Királyság, majd később a bismarck-i Német Köztársaság és a Katolikus Egyház közötti konfliktussorozatot értik, amely 1871-ben kezdődött és be is fejeződött 1878-ban. Fő tétje az egyház és az állam szétválasztása volt. Mindenki döntse el saját maga, hogy jelenleg van-e ilyen Kulturkampf hazánkban.)

"Az állami támogatásról aláírt ígéret már csak annyit ér, mint egy vécépapír"- fogalmaz Tarr. Igen, valóban. A kialakult helyzetért nagy részben felelős a Medgyessy-kormány idején a Magyar Mozgókép Közalapítvány részére beígért, de meg nem kapott támogatás, majd Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején a minisztériumi átutalások egy évnyi elmaradása. Ezt a tényszerű mondatot elfelejtette hozzátenni.

"Magyarország az elmúlt húsz évben szabad és boldog volt." Én mondjuk tudnék egy hosszabb időszakot is említeni, amikor az ország viszonyai miatt nem voltam épp boldog. Például amikor honfitársaim szemét lőtték ki az utcán politikai véleményük miatt, vagy amikor kiderült, hogy becsaptak, és csalással ragadták meg a politikai hatalmat. Nem emlékszem, hogy az úgynevezett liberális értelmiség akkor tiltakozott volna például a Tagesspiegelben.

"Most egy kormányzati igazgatót neveztek ki, aki egyfajta cenzorként önhatalmúlag hozhat döntéseket." Ez egyrészt tételesen cáfolható, hiszen a kormány (igen, a kétharmados többséggel megválasztott) fog véleményt mondani a biztos programjáról, és hozzájárul vagy nem járul hozzá ezen program végrehajtásához. Talán érdemes lenne megvárni a kritikákkal a program elkészültét, talán érdemes volna legalább egy esélyt adni, ha már a szabadelvűségről esett szó, és ha már az előző, a kommunista diktatúrában gyökerező támogatási szisztémát sikerült csődbe hajszolni.

Egészen idáig sajnáltam, hogy Béla nem szeretne több alkotással előrukkolni, buta nyilatkozata ezt az érzést is sikeresen kiölte belőlem. Kommunikációelméleti szempontból azonban van egy tanulsága az ügynek: a XXI. században egy meggondolatlan nyilatkozattal egy művész akár egész életművét saját maga zúzhatja porrá. Tudom, hogy szomorú pillanat, ámde ritka is, jól jegyezzük meg."

Gulyás Balázs, magyar értelmiségi
a MOKÉP igazgatója

---------------

Illusztráció: Gulyás Balázs és Tarr Béla. A korábban használt fotót Gulyás Balázs kérésére eltávolítottuk.